Horpács két részből áll
Amikor Mikszáth 1904-ben megvásárolta a horpácsi birtokát, sorra jöttek a barátai megnézni az „új földesurat” és persze a dominiumot is. Így többek között megérkezett az egykori selmeci diáktársa, legjobb barátja Gajdács Pali is, akiből eddigre már derék tótkomlósi szlovák lelkész lett. Mikszáth büszkén mutatta a birtokát, de a Pali csak legyintgetett, így mérve a látnivalót: ez bizony jó szalonnasütő hely, de nem az igazi! Mikszáth dühös lett, elvitte őt a falu legszebb részeire, de a Pali mindre csak ezt mondta: Ez még mindig nem elég jó szalonnasütő hely.
Végül aztán valami tarka virágos réten, erdő szélen a derék cimbora így kiáltott: No, ez már valami! „A legfölségesebb szalonnasütő hely, amelyet valaha láttam!”
Mire Mikszáth kicsit ironikusan megjegyezte: Lám csak, Gajdács Pali esze szerint a világ s benne Horpács két részre oszlik: jó szalonnasütő helyekre és nem jó szalonnasütő helyekre.
És mi lett a kutyákkal?
Ez a kérdés mindenkit izgathat, akik olvasták Mikszáth remeklését a Szontagh Pál kutyáit. Illetve az övé volt már mind a négy, hiszen az előző gazda halála után a megvett birtokkal jártak a kutyák is. Csak éppen eltűntek, mire Mikszáth a családjával megérkezett 1905-ben a faluba. A gyerekek igen sajnálták, mert jó lenne nekik, eleven játékszernek, ámbár a Bercinek volt már egy kis kutyája, a Foxi. De hol vannak a többiek? S aztán Mikszáth meséje szerint a Zagyva volt az első, aki megjelent, majd sorban jöttek a többiek is, óvatosan, bizalmatlankodva, de lassan mind ott maradtak. Gubics, Tenger, Bundás. S a ráadás: Zagyva már hozta a kis kölykét is, mert úgy ítélte meg, jó emberek az új gazdáék, meg lehet bízni bennük.
De mi lett a kutyákkal? Mivel az ebek sem hallhatatlanok, bizonyára elérte őket a kutya-végzet. Ám mivel igen szaporák is, ki tudja: ha ma valaki Horpácson egy nagy komondorral találkozik, lehet, hogy annak az ősét még a Mikszáth-gyerekek is simogatták?
Ki volt az a Szontagh Pál?
Hát ő volt a birtokos! Fura kis ember volt, alacsony, köpcös, nagy szivarozó őkelme is. De országos rangú és tekintélyű, mindenféle országos és párttisztségek betöltője. Sok nyelven beszélő, sokat olvasó művelt és bölcs férfiú. Régi nógrádi família az övek, tisztességes hazafi volt mindahány Szontagh. Pál urat is annak tartották, csak furcsállták, hogy nem nősült meg soha. Így aztán a rossz nyelvek összehozták a gazdasszonyával, Veronkával, ami persze nem is kizárt, Wibra Gyurinak is a gazdasszony volt az anyja a Szent Péter esernyőjében…
Mikszáth nagyon kedvelte Szontaghot, igen jó barátok voltak. Ám ez nem akadályozta abban, hogy ne csipkedje meg néha. Egyszer, még jó régen ezt írta róla: „…nem is írt és nem is akar írni könyvet. S ez a legnagyobb bizonyítéka, hogy valódi barátja az irodalomnak.” De az sem rossz, amit a Pesti Hírlapban írtak róla 1875-ben: „…jöhetnek nagyobbak, zseniálisabbak, de tiszteletre és szeretetre méltóbbak aligha, s hozzá hasonlók pedig éppen nem.”
Jókai Horpácson?
Furcsa kérdés. Jókai igaz, hogy nem járt Horpácson, de most is ott van. No, ennek a palóc csalafintaságnak megfejtése: ott látjuk őt, legalábbis érc alakban, a kúria falában, egy szép dombormű formájában, amely Strobl Alajos szobrászművész munkája. Mikszáth maga rendelte a munkát a szobrásztól, hogy a kúria, azaz kastély megnyitására ott legyen ám az a falban.
Mert, hogy Mikszáth sokat köszönhetett Jókainak. Ő volt az első nagy olvasmányélménye, ő vezette be őt a Petőfi társaságba s lett a képviselőtársa aztán a parlamentben. S persze mindenkori mintája a nagy mesélésben, de már önálló írói utat járva. Számtalan írása van Mikszáthnak az írófejedelemről, de legnagyobb és legjobb a hatalmas irodalmi életrajz: Jókai Mór élete és kora. Nem is írnak annál jobbat soha a komáromi fiúról, ahogyan M. nevezte mesterét és barátját.
S miután Révai igen busásan fizetett érte, hát a honoráriumából felépítette a kastélyát, és a tisztelete és hálája jeléül ezt a kis portrét készíttette el szobrászművésszel.
Kinek a szobra volt Szontagh szekrényén, Horpácson?
Sajnos sem a szekrény, sem a szobor nincs már meg. Még a földszintes kúriában, abban a bal oldali épületben, ahol emléktáblája is van, ott volt a dolgozószobája az utolsó művelt táblabírónak, Szontagh Pálnak. Hatalmas könyvespolcok, rengeteg könyv, újság olyan festői rendetlenségben, ahogyan az illik egy agglegényhez. S a szekrényen többek között Madách Imre mellszobra. Hiszen ők ketten kora ifjúságuktól a legjobb barátok voltak. Igazolják ezt a leveleik, főleg Madách írt szépen a Pali barátjának, de érdekesek e szempontból Madách versei s a kései feljegyzések, hogy Szontagh gyakorta megjelent a Gúnár nevű lova hátán Sztregován a Madách kastélyban. És Madách gyakran látogatta meg barátját itt Horpácson s tettek aztán nagy kirándulásokat, fel egészen a drégelyi várig.
Benczúr Gyula fenyőfái
Három fenyőfán múlt, hogy Benczúr Gyula nem költözött Horpácsra. Pedig nagyon szeretett volna, hiszen a híres festő többször is felkereste az írót feleségestül s töltött pár napot barátjánál a kúriában. A finom ebéd közben (rántott csirke, malacpecsenye, rétes) merült fel, hogy szeretné már otthagyni a festő számára túlzsúfolt fővárost s vidékre költözne. Ki is nézte a Mikszáth házával szembeni telket, hogy ott megvenné azt a házat.
Igen ám, de a gazda, bizonyos Macska István nem akarta eladni. (Elég bonyolult helyzet volt, több társtulajdonossal.) A Macska família évszázadok óta az egyik bajkeverő család volt Horpácson, s ez a kései utód sem volt különb a többieknél. Addig ellenkezett, addig, hogy a végső megállapodás előtt kivágatta a háza előtt álló gyönyörű évszázados fenyőfákat. No, már ekkor végleg elment Benczúr Gyula kedve a vásárlástól, s meg sem állt Dolányig, ahol aztán letelepedett. A hálás helyiek el is nevezték a települést Benczúrfalvának. (A festő sírja is ott van a temetőben.)
Hogyan utazott Mikszáth Horpácsra?
Igen sokféle módon megtehette, élete különböző szakaszaiban. Még régen, gyermek- és ifjúkorában kocsi vitte őt Szklabonyától egészen Vácig, ahol aztán vagy hajóra szállt, vagy vonatra. A hajótól idegenkedett, mert egyszer pórul járt. Randija volt Mauks Ilonkával, s nagy loholása közben a már indulófélben lévő hajóra ugrott, amely éppen az ellenkező irányba tartott s így Ercsiig kényszer utas volt. Jöhetett vonattal is Vácig, az tán sebesebb volt, mint a gőzhajó, s tán gyorsabb, is mint manapság.
Később aztán már családosként s új birtokosként ez lett a kedvenc útvonala: Vácig vonat s onnan bérkocsi.
Igazság szerint jöhetett volna a közeli Drégelypalánkig vonattal, éppen ebben időben, mert a Vác-Drégelypalánk közötti vonalat 1909 nyarán nyitották meg. Mondják, felajánlották neki, hogy a vonatot Horpácson keresztül vezetik, de tiltakozott: még csak ez a sistergő masina kellene az ő csendjébe!
Lett, ahogy lett, de az az egy biztos, hogy lovon nem jött, életében tán soha nem is ült lóháton, de nehéz is őt elképzelni ezen a veszélyes „járművön.”
Mikszáth és a horpácsi detektív
Ez így ebben a formában nem igaz kijelentés, mert Horpácson akkoriban nem élt detektív (hogy ma él-e egy, legalább nyugalmazott nyomozó, azt én nem tudom.) Tény, hogy a Mikszáthot felkereső, vagyis megtaláló detektívet Nagy Miklósnak hívták. Mikszáth nagyon tartott tőle, mert ez a férfiú nemcsak detektív volt, de behajtó is. Behajtotta Mikszáthon az esedékes cikket a Vasárnapi Újságba. Ő ugyanis ennek a nagyon népszerű képes hetilapnak volt a szerkesztője, s mindig is baja volt Mikszáthtal, a késve érkező kéziratok miatt. Elküldte értük az író lakására a szedőgyereket, küldte a londinert (csomagszállítót), de a legjobban tette, ha maga ered a kényelmes író nyomába.
Még ha az elutazik nyaralni Horpácsra is, de a kéziratnak meg kell lennie. Mikszáth azt hitte, itt elbújhat előle, de a „detektív” szerkesztő itt is rátalált. Így érkezett meg többször is ide, ahol jóízű ebéd után már indult is vissza Pestre, hogy időben le tudja adni a nyomdába például a Skvarka című, Horpácsról szóló kedves Mikszáth írást.
Nagy Iván szobra a parkban
Miért s hogyan került ide a 19. század nagy és neves történészének a szobra, az is megér egy misét. Mivel hogy a balassagyarmati származású tudós Pesten élt, s ott alkotta meg híres nemesség történeti kézikönyvét. Ám amikor elege lett a zajos fővárosból (zajos? 1878-ban?), úgy döntött, haza tér Nógrádba. Vett is egy kis házat Horpácson, s ide költözött a feleségével, s itt élt „boldog együgyűségben”, ahogyan írja egy levelében. Nem volt egy bezárkózó típus, hamarosan kedvelt ember lett a birtokos társak között s így esett meg, hogy bíróvá is választották. Három évig, 1888-1891 között a Magyar Tudományos Akadémia tagja volt a bíró a faluban. No, ezt csinálja ma valaki Horpács után!
Hát persze olyan sok közbeszerzést nem nyert s nem hagyott nyomot a falu történetében, még az utat sem tudta kikátyúztatni, főleg mert megyei út, a megye pedig, ahogyan szokta, a füle botját sem mozgatta.
Történt, ami történt, itt is halt meg, sírja fent van a temetőben, szobra pedig a parkban hirdeti életművének és horpácsi jelenlétének örökkévalóságát.
Mikszáth és a fák
Amikor az írót irodalmi pályája 40-ik évfordulóján, 1910-ben az egész ország felköszöntötte, mindenhonnan ajándékokkal halmozták el. Nem kell valami nagy dolgokra gondolni, ámbár a nemzettől kapott egy kis birtok kiegészítést is, de az egyszerű olvasók igazán kedves ajándékokkal lepték meg.
Így pattant ki az az ötlet, én megmondani nem tudom, kinek az agyából, hogy küldjenek fákat az írónak. Már tudtak persze a horpácsi birtokról, s gondolták, ezek a csemeték, amelyek a küldőik otthonában honosak, egyszer majd megnőnek s emlékeztetik az írót, a parkban sétálva, hogy ez csodálatos irodalmi működésének legszebb honoráriuma.
Így is történt, jöttek a fácskák szorgalmasan már 1909-ben, gondolom Mikszáth kertésze el is ültette, de az író boldogsága nem volt zavartalan. Már belül érezte, hogy a vaksors kezdi nyiszálni az élete fonalát s ezt írta az egyik küldőnek: „…bizony, bizony, mire beszédesekre megnőnek a lombjaik, akkor már én ott leszek, ahol a gyökereik.”